2016. június 19., vasárnap

Brothers | 2.fejezet





2.fejezet
Ítélet



Saki:


- Naruto!!! - kiáltotta Sasuke és Sakura. Teljes erejükből futottak az öcsém felé. Naruto gyorsan felém fordult.
- Ki vagy te? És miért mentettél meg? - kérdezte és szemeivel arcom minden porcikáját igyekezett megjegyezni. Kék szemei pont ugyanolyanok voltak, mint az enyéim. Csak az ő tengerkék szemeiben teljesen más érzelmek kavarogtak, mint az enyéimben. Haja ugyanolyan szalma szőke volt, mint az apámé. Itt voltam tőle pár centire. Erős késztetést éreztem, hogy magamhoz szorítsam és azt mondjam neki, nincs többé egyedül. Azt akartam neki mondani, hogy szeretem. 
- Én vagyok...- kezdtem mondani remegő ajkakkal,de beleharaptam a számba, hogy egy hanggal se mondhassak többet. Ha bármit is kikotyogok akkor meghalunk. Ő is és én is. Ha én oda vesznék az nem lenne akkora tragédia...de Naruto...ő nem halhat meg. Felkeltem a földről. A méreg kezdett szétterjedni a testemben. A lábam teljesen belilult. Sakura ért oda mellénk és itt volt a tökéletes alkalom, hogy megóvjam az életét. A fájdalom olyan élesen nyilallt belém, hogy azt hittem nem leszek képes elhúzni a csíkot. Végül elrugaszkodtam és a levegőbe ugrottam,de a látásom homályos lett és végleg minden erőmet elveszítettem. Valaki elkapott a levegőbe és egy fán landoltunk. próbáltam összpontosítani, hogy ki volt a megmentőm és végül Alex arca kezdett előttem kirajzolódni.
- Alex...mit csinálsz? - utálom, ha valaki meg akar menteni. Elhiteti velem, hogy fontos vagyok neki. Kedves velem és meg akar védeni. Az efféle törődést én sosem kaptam meg anélkül, hogy utána az illető ne szúrt volna hátba, vagy ne halt volna meg. 
- Ezt én is kérdezhetném! Ha jobban eltalált volna...
- Ha nem tettem volna, akkor az a fiú már halott lenne! - leheltem. Annyira gyengének éreztem magam. Kiszolgáltatott voltam. És ezt gyűlöltem. Érzékeltem, hogy a Raikage közelít felém. Valahogy ülő helyzetbe küzdöttem magam Alex karjaiban. 
- Saki! Megszegted az egyezséget! - kezdte. Végig futott a hátamon a jeges rettegés.
- A háború után megkapod méltó büntetésedet. Mindketten holtan végzitek! - lebegett a Raikage mellett az idős Tsuchikage. Újra és újra megtettem volna érte. Mit érek Naruto nélkül? 
- Tegyetek velem, amit akartok! De őt hagyjátok! Nem tett semmit. - emeltem fel a hangomat annyira amennyire ebben az állapotomban tőlem telt. Nem hagyom, hogy ártsanak neki! Végül Tsunade jött oda a mostani Hokage. Szőke haja vérfoltos és mocskos volt. 
- Elég legyen! Háború van. Erre most nincs időnk! - vetett véget a vitának.A két kage elhagyta a területet és a csatatérre összpontosították figyelmüket. Tsunade most rám emelte világosbarna tekintetét. Nem csalódott. Inkább megértő szánalmat láttam megcsillanni megbízható szemeiben. 
- Istenem Saki...én figyelmeztettelek! - most a társaimhoz fordult. - Vigyétek el innen és lássátok el! - Alex újból felemelt és láttam, ahogy Tsunade karcsú alakja egyre távolodik, majd elrugaszkodik és a magasba ugrik. 
- Mi volt ez az egész Saki? Mibe keveredtél? Társak vagyunk...-kezdte Alex, de nem bírtam tovább hallgatni. Társak?
- Nem vagy a társam! Nincsenek társaim! - Csak Kakashi... Azt mondják, hogy a shinobi világba az a halott ninja, amelyik egyedül van. Lehet, hogy van benne igazság. Lehet, hogy a társaimra kellene hagyatkoznom, ahogy azt az Akadémián is tanítják. Csakhogy én nem voltam diák Konoha akadémiáján. Én egyből az élet kegyetlenségét tanultam meg.Nincs időm ilyen emberi illúziókra. Szebbé tehetjük a világot ezzel az érzelmes maszlaggal, de valójában....nem sok shinobi van, aki megöregszik. És ezt mind tudjuk. Alex fájdalmas grimaszt vágott a megjegyzésemre, majd tovább vitt a fák közt. Becsuktam a szemeimet. Vajon most ér el a vég? Nincs tovább? Mi lesz Narutoval? Mi lenne? Nem is tud rólam. Nem fájhat neki valaki olyan elvesztése, akinek a létezéséről sem tud. Fájdalmamban megszorítottam Alex mellényét, ami most kibontva volt, majdhogynem betakarva engem. Annyira nagy a fájdalmam. Nem akarom ezt érezni többé. Azt akarom, hogy elmúljon. A testem zsibbadása megegyezett a lelkemével. Minden olyan tompa lett. Már a hangokat is alig hallottam. De tudtam, hogy valamikor mindkét társunk csatlakozott hozzánk és mellettünk jönnek. 
- Mi van vele? - kérdezte Juugo. 
- Én csak annyit láttam, hogy ellökte azt a fiút. Nm szokása megmenteni másokat...- folytatta Minami a másik oldalról. Kinyitottam a szemeimet, mikor megálltunk. Egy véres csatatér terült el előttünk. Addig mocorogtam, míg Alex el nem engedett. Majdnem elestem. A lábaim remegtek, mint a nyárfalevél és nem akartak megtartani engem. Alex el akart kapni de ebben a pillanatban összeszedtem magam és megálltam a saját lábamon. Kakashi úszott be a látóterembe. 
- Saki! Meg vagy? 
- Igen! Sajnálom, hogy gondot okoztam.... - Megint. Kakashi bólintott egyet, majd tovább állt. Visszatántorogtam a harctérre. Uzumaki vagyok. Nem gyűrhetnek le ilyen könnyen! Naruto olyan erős lett. Legyőzte Obito-t. Pedig nem rég még csak egy elesett kisfiú volt. Nagy az esély rá, hogy hamarosan kivégeznek. De én nem akarok úgy meghalni, hogy nem ismer engem. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem lehettem veled. Visszaemlékeztem, mikor a kage-k eltiltottak tőle. Semmilyen kapcsolatot nem létesíthetek Naruto-val. Minden borzasztó apró kis részletére emlékszem. És én nem felejtek. Csak a kétségbeesett remény maradt nekem. A remény, hogy a kage-k egyszer meggondolják magukat és megismerhetem a testvéremet. 





Naruto: 


A vörös hajú lány eltűnt én pedig Sakura és a mögötte érkező Sasuke-ra összpontosítottam. 
- Naruto! Nem esett bajod? Ez hogy lehet? Egy karcolás sincs rajtad! - borult le mellém Saku a földre. Öszevont szemöldökkel nézett rám, és jobbra-balra forgatta a fejemet. Sasuke is csodálkozva nézett rám.
- Hogy kerülted el ezt? - nézett rám könnyes szemmel Sakura. 
- Ti nem is láttátok? Egy vörös hajú lány mentett meg. - Nagyon furcsa...kék szemei voltak. Vörös haja...annyira hasonlított anyára...azok a finom vonások. Sasuke-nek elkerekedett a szeme. Akkor szokott ilyen arcot vágni mikor rájön valamire. Vajon tudja ki mentett meg? 
Egy kis idő múlva Tsunade lépett oda hozzánk sietve és egy érdekes kérdést tett fel. 
- Naruto! Tudod, hogy ki mentett meg? - olyan volt az arckifejezése, mintha az élete múlott volna rajta. Az a lány olyan gyorsan teleportált el engem, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni. Akkor Tsunade-obachan honnan tud erről? Itt valami bűzlik. 
- Egy vörös hajú lány volt az. Oba-chan tudja ki volt az? - tettem fel a kérdést, bár a válasz szerintem a napnál is világosabb volt. Mintha megkönnyebbült volna.
- Nem, fiam. Nem tudom ki ő. - rám nézett és végtelenül szomorúan bámult, majd hirtelen tovább állt. Biztos vagyok benne, hogy tudja ki mentett meg engem. Hazudott nekem. Ki lehet az a lány? Annyi kérdés, amire nincs válasz...Ki ő? Miért mentett meg? És miért hasonlít ennyire az anyámra? Tsunade miért nem mondd róla semmit? Olyan zavar lett úrrá a fejemben, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. 













2015. július 10., péntek

Brothers | 1.fejezet


1.fejezet




A lány kilépett a csatatérre. A bűz szinte elviselhetetlen volt, amerre a szem ellátott, holtak voltak. A lány komoran nézett körül. Vannak, akik a haza iránti hűséget akarják bizonyítani azzal, hogy shinobinak állnak. Vannak olyanok is, akik csak a dicsőséget akarják maguknak. Vannak azok, kik az álmaikat követik, s a Hokage címet akarják. És vannak azok, akiknek nincs választásuk. Én az utóbbiba tartozom. A lány lehunyta szemeit, s visszaemlékezett. Az Uzumaki klán volt a legerősebb az Uchihák mellett. Emlékezett történetre miszerint édesanyja Kushina inkább elmenekült, s Konohában talált menedékre, hol megismerte édesapját Minato-t. A lány nagyapja elragadta őt a szüleitől és csupán egy kis gyenge négy éves kislány volt, mikor megkezdődött a kegyetlen kiképzése. A lány ígéretesnek tűnt, tehetséges volt bármilyen fegyvert adtak a kezébe. Mégis a nagyapja a kutyával jobban bánt, mint a lánnyal. A kis gyermek, aki egyre csak nőtt folyton kérlelte nagyapját, hogy legalább egyszer hadd látogasson haza. Mivel nagyapja nem engedte sehová, ezért a lány titkon információkat szerzett és megtudta, hogy született egy öccse. Persze ezt a lány eltitkolta nagyapja elől, mert félt, hogy a kis csecsemő öccse is arra a sorsra jut, amire ő maga is. Nem akarta, hogy testvére is csak egy eszköz legyen a klán kezei közt, melyhez annyi vér tapadt. Így a lány nem érdeklődött tovább sem a családjáról, sem Konoháról. Jobbnak látta nem bolygatni  a dolgot így legalább gyanút sem keltett. A lány arra is emlékezett, hogy nagyapja minden egyes edzésen a halál peremére kergette őt. Nem hagyta abba, ameddig a lány újra és újra meg nem tanulta, ha már levegőt is alig bír venni…akkor is fel kell kelnie. Mert a harc ilyen. Kegyetlen és végtelen. És egy Uzumaki nem adja fel. Egy Uzumaki a végsőkig küzd. Persze a klánt rengetegen megutálták pont a kegyetlenségük miatt. Sok lúd disznót győz elven a környező harcosok összeesküdtek a klán ellen és lemészárolták azt. Mint ahogy ez később kiderült ez a Kage-k parancsa volt, mert túl veszélyesnek ítélték a klánt. Nem csoda, hiszen hatalmas erejük volt, fegyelmezett harcosok, földeket hajtottak az uralmuk alá, szinte már egy kis királyságot kialakítva.  Csak néhányan menekültek meg, de ők is szétszéledtek, s a maguk útját kezdték járni. A lány Konohába menekült, reménykedve abban, hogy ő maga is menedéket kap, ahogy édesanyja annak idején. Csakhogy az idők változnak úgy pedig az emberek is. A lányt elfogták a határon és a Kage-k elé vitték,ahol megfenyegették a 10 éves gyermeket, hogyha bármilyen kapcsolatba kerül öccsével akkor mindkettejüket megölik. Persze a lány így szót fogadott, s a Kage-k ezzel tartották őt a markukban. A lány ennek ellenére is Konohába ment és figyelte, ahogy elárvult kisöccse magányos útját járja, ahogy egy erős shinobivá válik. Sosem vette le róla a szemét. Mindég óvva figyelte testvérét. A falusiak semelyik gyermeket nem fogadták be. Mindkettőt szörnyetegnek tekintették, hiszen Narutoban ott lakozott a kilencfarkú, nővérében pedig a tízfarkú démon. Az emberek féltek. Míg Narutot egyre jobban elfogadták a lányt annál inkább gyűlölték. A két testvér különbözött. Naruto erős harcos, de vajszívű. A lány talán az egyik legerősebb shinobi a környéken,s szíve már réges régen nem táplált gyengéd érzéseket. Nem érzett. Csak végre hajtotta a neki szánt parancsokat. Persze Naruto továbbra sem tudott a testvéréről. Megvédte a falut Pain-től, életeket mentett és egyre jobb jinjuriki lett belőle. Eközben a lány még miután megérkezett Konohába, azonnal csatlakozott az ANBU szervezethez. S most itt állok a 4.Nagy Ninja Háború egyik csataterén. Obito, aki azt hiszi ő az igazi tízfarkú démon jinjuriki-je, megtámadta a nemzeteket. Azt hiszi igazi ereje és hatalma van. Naív ember. Fogalma sincs milyen az igazi erő, amely mindent felemészt, az a pusztítás…szinte felfoghatatlan.
-          Ne feledd Saki! A háború nem lényeges…te akkor sem mehetsz Naruto közelébe! – fordult a lány felé a mostani Hokage. A Kage-k közül – már amelyikük tud róla, mert a jelenlegi Mizukage és Kazekage semmiről nem tudnak – talán ő az egyetlen, aki az én pártomat fogja. Sakinak a Hokega-ról két társa jutott eszébe az ANBU-tól. Ők ketten sosem látták szörnynek a lányt és mindég vigyázták őt. Mintha szert tett volna két bátyra. Két bajtársra,barátra. Bár Saki nem tudta ezeknek a jelentését az érzés meleg és kellemes volt számára. Mintha „haza” ért volna. Mikor újra megtapasztalta a marcangoló fájdalmat, mikor elveszítette Itachit- a fiatalabbik társát úgy döntött többé nem épít kötelékeket. Bár Kakashi így is mellette maradt, később ő lett Naruto csapatvezetője. Így Saki kevésbé volt nyugtalan öccse miatt, hisz tudta jó kezekben van. A lány felnézett a szürke borús égre, mely tükrözte az emberek lelkét. Kétségbeesés, félelem, fájdalom és szenvedés. Saki rettegett. Nem a saját épsége miatt. Naruto a háború egyik fő alakja…csoda lenne, ha túlélné. Félt, hogy elveszíti öccsét. Nagyon félt. A lány mellkasa összeszorult a gondolatra. Ez a hét és fél év, amit Konohában töltött kínzóbb volt, mint a nagyapja kiképzései.

Naruto nem adta fel. Addig nem adom fel míg el nem érem a céljaimat! Vissza hozom Sasuke-t a faluba és Hokage leszek! Naruto felállt a földről és újra neki kezdett a támadásnak. A fiú bizonyítani akarta, hogy ő képes, érdemes a Hokage címre. Meg akarta védeni a számára oly fontos és  nehezen szerzett igaz barátait. Sakura látva Naruto kitartását követte őt. Még most is a háborúra koncentráltak, pedig Sasuke is megjelent a csatatéren. Naruto reménykedett, hogy újra egy csapatként fognak harcolni, most, hogy már teljes a csapat. Sakura mellett egy haldokló férfi csúszott-mászott a földön. A lány azonnal leguggolt mellé és megfordította  a kimerült férfit kezeit a mellkasára tette és kicsi, törékeny kezei olyan smaragdzöld színben fénylettek, akár a lány szemei. Ekkor Sakura felnézett és látta, hogy Naruto szorult helyzetben van. Nem tudott mit tenni. Nem lett volna olyan gyors, hogy megmentse, és ezt a férfit sem hagyhatta itt meghalni.
-          A fenébe! – szaladt ki a száján.
Naruto felé egy lila folyadék repült, de minden irányból, így nem tudta volna kivédeni, az a valami valószínűleg egy erős méreg volt. Ekkor Saki jelent meg gyorsan a levegőbe szökkent és a földre lökte Naruto-t,aki meglepődve feküdt a földön a lánnyal együtt, kinek a lábát marta a méreg. Szinte sistergett a bőre, égető fájdalmat érzett. De ezzel mit sem törődve Saki aggodalmasan nézte a még mindég döbbent öccsét.
-          Nem sérültél meg? Jól vagy? – kérdezte.
-          Igen…de ki vagy te? – kérdezte a fiú.

-          Én vagyok…- Saki nem mondott többet. Ha most engedett volna kísértésnek és elmondja, ki is ő valójában akkor Naruto élete véget érne, még azelőtt, hogy elkezdődhetett volna. 












2015. június 20., szombat

Blood and Power | 3.fejezet



3.fejezet




Erza már este elkezdett pakolni. A lány már hajnalban pörgött. Amikor eljött az indulás ideje óvatosan ébresztgetni kezdte Lucy-t,aki morogva befordult a fal felé.
-          Csak még öt percet hadd…- motyogta a lány félálomban.
-          Lucy,kelj fel, mert nem fogunk odaérni, és nem akarok késni. – mondta Erza és felvette a pulóverét. Lucy felült az ágyon és kisöpörte kócos szőke haját az arcából. Kómásan körülnézett a szobában és amikor meglátta újdonsült barátnője csomagjait elkerekedett szemekkel bámult, majd megdörzsölte csipás szemeit,  mintha ettől eltűnt volna a csomagok fele.
-          Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte óvatosan Lucy.
-          Ja nem ez a kevés cuccom. Spóroltam a hellyel. – mosolyodott el Erza és kifésülte hosszú vörös haját. – Ja bocs. Mennyi időre is megyünk? Max két hét, másfél? Milyen az,amikor nem spórol a hellyel? – gondolkozott Lucy miközben kelletlenül felöltözött.
-          Biztos jól vagy? Nem kéne erőltetned ezt az utazást. – ült le Erza a lány mellé.

Gray zabosan rohant Natsu háza felé, mely felé csak egy kis ösvény vezetett. Mikor megállt a háza előtt lihegve berúgta az ajtót. Akkora volt a kupi, hogy hirtelen nem is látta bajtársát, sasszemre volt szükség, hogy a sok kacat és szemét közt bármit vagy bárkit észre lehessen venni. Mikor Gray végre megpillantotta Natsut a szemét közepén megindult felé. Megfogta a vállait és rázogatni kezdete, mire Natsu feleszmélt.
-          El fogunk késni! Tudod, hogy Erza gyűlöl késni és bucira veri majd a fejünket! Ébredj már te eszement barom! – kiabált a hatás kedvéért a férfi.
-          Kit hívsz te eszement baromnak? – kérdezte kinyitott csipákkal Natsu és már is kötekedett.
-          Süket vagy ember? Erza el fog verni, mert késésben vagyunk! Inkább lennél hálás, amiért egyáltalán eljöttem érted, hogy kirugdossam a seggedet ebből a szeméttelepből! – fejelte meg Gray Natsut. Natsu erre felpattant gyorsba kotort magának egy holmit a nagy rumliban és felöltözött. Persze az út szokás szerint civakodással telt, de eljutottak az állomásig.
-          Mintha kértem volna, hogy gyere el hozzám, te jégeszű hülyegyerek! – öntötte az olajat a tűzre Natsu.
-          Kit hívsz te jégeszű hülyegyereknek? – akadt ki Gray és bevert egyet Natsunak, de persze ő nem hagyta magát így a földön hemperegve verték egymást, mikor Erza megpillantotta őket és elüvöltötte magát. Persze az állomáson, - amely teli volt zsúfolva emberekkel – mindenki a lányra nézett és furcsállva méregették, majd tovább siettek a dolgukra.
-          Elég legyen ti ketten!
-          Erza? kérdezte a két bajkeverő inkább megdöbbenve, mint rettegve.
-          Késtetek idióták! – kólintotta fejbe a két fiút Erza és elkezdte a szokásos hegyi beszédet, amit látszólag a két férfi mágus már szóról szóra tudott. Lucy mosolyogva nézte a jelenetet. Ez az egész egy nagy családra emlékeztette őt. Szóval ilyen lenne? Civakodnak, verekednek, de mégis szeretik egymást. Olyan…jó érzés csak egy kicsit is közéjük tartozni. Részese lenni ennek a nagy családnak…
-          Lucy! Te mióta állsz itt? – mutatott megdöbbenve Natsu, amikor megpillantotta a szőke lányt.
-          Ja. Miért nem pihensz. A sérüléseid még nem gyógyultak meg. – értett egyet Gray Natsuval, ami olyan ritka volt, mint a fehérholló. Lucy csak lemondóan sóhajtott egyet, gondolva, hogy nem éri meg belekezdeni.
-          Ez a vonaton is ráér. Nyomás mielőtt azt is lekéssük! – emelte a csomagokat Erza és már át is adta egy ott dolgozónak rábízva hatalmas és nehéz bőröndjeit. Lucy követte a példáját és odaadta a férfinak az egy sporttáskát, amibe belepakolt. A férfi csak mosolygott és elfogadta a csomagokat végignézve a két csinos nőn. Végül Erza és Lucy foglaltak egy kabint, ahová kényelmesen elhelyezkedtek. Natsu Gray mellé ült a lányok pedig egymás mellé a fiúkkal szemben. Erza karba font kezekkel ült, míg Gray fekete haja belelógott a messzi távolba révedő kék szemeibe. Kezével támasztotta meg a fejét az ablakpárkányon. Mellette Natsu a szokásosnál is sápadtabb volt, szinte már zöldült.
-          Rosszul…vagyok…- nyögte ki nagy nehezen. Lucy ránézett.
-          Mi baja van? kérdezte inkább a többiektől, mintsem Natsutól.
-          Mozgó jármű betegség vagy mi….a lényeg, hogy nem bír normálisan utazni, mindig ez van. – válaszolta unottan Gray és ásított egyet.
-          Majd én segítek rajta. – válaszolta Erza és ránézett Grayre, aki helyet cserélt vele. Maga felé fordította Natsut és nemes egyszerűséggel gyomorszájon vágta őt ezzel kiütve a srácot. Erza az ölébe fektette Natsut és mosolyogva a többiekre nézett. – Látjátok? Már is jobban van, már nem nyöszörög úgy mint az előbb. Lehet, hogy pályát tévesztettem. Orvosnak kellett volna mennem. – játszadozott a gondolattal a lány és félresöpörte vörös haját. Lucy és Gray inkább nem szóltak semmit csak összenéztek. Ettől aligha jobban lett… gondolta Gray és vissza pártolt az ablakhoz ahonnan nézte a tájat. Lassan kezdték elhagyni a várost. Már csak a zöld mezőket és domboldalas vidékeket lehetett látni. Csend állt be így Lucy törte meg azt.
-          Egyébként mi is  szerepel a felkérésben?
-          Van egy mágikus idióta, aki pincéreket támad meg. A jelentések szerint furcsa mágiát használ: megbénította  a lányokat. Szóval mi most beöltözünk majd pincéreknek és elkapjuk ezt az örültet.
-          És…szóval hát…feltétlenül muszáj beöltözni ezekbe a maskarákba? – kérdezte Lucy, halovány bőrén gyenge pír színezte, ahogy belegondolt milyen zavarba ejtő is a dolog. Zavartan beletúrt hosszú szőke hajába és úgy nézett fel Erza szemeibe.
-          Mi a gond a cselédruha jelmezekkel? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában.
-          Ja…hát semmi csak…nem zavarba ejtő ez egy kicsit?
-          Egyáltalán nem! Én imádom a jelmezeket! – jelentette ki Erza nagy csillogó szemekkel és már bele is merült abba, hogy elképzelje vajon milyen ruhát kapnak majd. Te jó ég, hova csöppentem? Erza zavarba ejtő jelmezeket szeret viselni, Natsu utazni sem képes, Gray meg csak szimplán hülye. Ismerem annyira, hogy ezt már tudjam.
Erza hamar lezavarta a szobákat ő maga és Lucy egy lakosztályt kaptak ahogy a fiúk is rögtön a lányokéval szomszédosat. Erza felcipeltette az egyik ott dolgozóval a cókmókját és boldogan ugrott a két nagy franciaágy egyikére. Lehunyt szemmel pihent.
-          Elmegyek lefürdök oké? – pakolta ki a törölközőjét Lucy.
-          Um. Persze menj csak. – bólogatott a lány. Vörös haja szétterült a hófehér takarón. Lucy elmosolyodott és  célba vette a hatalmas fürdőt. Elkerekedett szemmel nézett körül. A hatalmas fürdő nagy részét a kád foglalta el, mellette pedig egy hatalmas szobanövény, amely feldobta a fürdőszoba egyhangúságát. Lucy engedett forró vizet, levetkőzött, kiengedte hosszú aranyszőke haját és elmerült a meleg habokban. Érezte ahogy megfeszült izmai lassan ellazulnak, a be nem gyógyult sebeit ugyan pokolian csípte a meleg víz, de a lányt ez most nem érdekelte. Talán egy óra ha eltelhetett, Lucy vonakodva, de kiszállt a kádból. Megtörölgette magát, megszárította haját és egy gőzfelhő kíséretében kilépett a fürdőszobából. Az első dolog, ami feltűnt neki az az volt, hogy a fiúk szobája felől kiabálás hallatszik, és mintha néhány bútornak is annyi lenne, de Erza csak mosolyogva feküdt tovább és a lány felé fordította a fejét.
-          Végeztél? – kérdezte álmoskásan.
-          Igen. Olyan jól esett. – ült le az ágyra Lucy, eleresztve egy elégedett sóhajt. – Natsu és Gray nem lehetnek valami jóban…hallom. Szerintem a bútorok fele gallyra ment.
-          Ne aggódj. – ült fel a lány. – Most balhéznak, verekednek, meg minden, de ha helyzet van helyükön vannak. Náluk jobb bajtársakat nem nagyon találsz. De ha mégis túlzásba esnek akkor azért néha én is beszállok a buliba. – kacsintott Erza.
-          Mindjárt gondoltam.

-          Gray…ki ez a lány? A nagypapi ismeri és hercegnőnek szólította. Meg téged is jól kiismer. Milyen kapcsolatban voltatok? Vagy vagytok? – indította el Natsu a kérdés áradatot.

-          Ez kissé bonyolult. – ült le az egyik ágyra Gray és kezeit térdeire helyezte, fejét pedig kissé lehajtotta. – Mi ketten Lucyval sok mindenen vagyunk túl. Én szerelmes voltam belé. Talán még mindég az vagyok. De ő nem így gondol rám. Valahogy…nem tudom őt elfelejteni. – Gray mélykék szemeiben megcsillant valami, amit Natsu még nem látott.

-          Szerelem? Miken mentetek át? Nem tudom én sok lánnyal voltam már, de…úgy értem sok lányt ágyba vittem de egynél sem éreztem azt amiről te beszélsz. Lehet, hogy velem van a baj?

Nem hiszem, hogy ez a te hibád volna. Egyszerűen még nem találkoztál azzal a lánnyal. De ha meg is találod, akit igazán szeretsz nem biztos, hogy viszonozni tudja majd az érzelmeidet… -  mondta elbambulva Gray. – Amikor elmondtam Lucynak az érzéseimet… - Gray vissza emlékezett arra a napra. Dermesztő hideg volt, persze őt nem zavarta hiszen jégmágus. Megfogta Lucy kezét,a szájához emelte és szinte suttogva mondta ki a szavakat, mire a lány megdöbbent…és azt mondta ő nem így érez. Egy erős segítője csak, mintha a bátyja a legjobb barátja volna. Ez persze szíven ütötte Gray-t. – Ő visszautasított. És aztán….azon az éjszakán. – Gray fájdalmasan lehunyta szemét és igyekezett összekaparni magát, ahogy elöntötték őt a keserű emlékek. Ezt még senkinek nem mondta el, de megbízott annyira Natsuban, hogy ezt elmondja neki… - Elszakadtunk egymástól. Azt hittem soha többé nem láthatom. Megszakadt a szívem, meg akartam halni…a hiánya kínzó méreg volt…de most újra találkoztunk és a remény is újjáéledt bennem..

Azon az éjszakán? – vonta kérdőre Natsu. 










2015. március 17., kedd

Blood and Power | 2.fejezet




2.fejezet




Lucy megvárta míg mindenki elhagyja a céhet. Lassan felkelt az ágyból. Mezítelen lábát letette a hideg padlóra. A lány térdei remegtek, ahogy felállt. Lucy a falnak támaszkodva ment ki a szobából, végig a sötét folyosón. Az ablakon beáradt némi fény. A Hold fénye ezüstösre festette a helyet. A lány lebotorkált a lépcsőn és már majdnem elérte a hatalmas bejáratot,amikor valaki megszólalt a háta mögött.

Erza éppen Natsu-t próbálta hazarángatni,de a férfinek esze ágában sem volt hazamenni. Natsu és Erza felfigyeltek a lányra, aki nagy nehezen lebotladozott a lépcsőn és eljutott a hatalmas bejárati ajtóig.
-          Hé, te ott! Hová igyekszel? Gray-t megeszi majd a fene, ha valami történik veled. Na nem, mintha érdekelne az a jégeszű barom. – hallotta Lucy a férfi hangot a háta mögül. A lány lassan megfordult.
-          Ne is törődj Natsuval, nem épp a kedvességéről híres. Hová tartasz? A sebeid még nem gyógyultak meg. Pihenned kellene.
-          Kérlek…mondjátok meg Gray-nek, hogy sajnálom. Én…ha tovább itt maradok mindenkire csak a bajt fogom hozni. Nem akarok…még több katasztrófát okozni. Ha Gray élete fontos a számotokra akkor hagytok elmenni. – Lucy szemét égették a könnyek, melyek lefolytak a lány arcán. Barna szemeiben a keserűség csillant meg.
-          Hogy érted ez? Gray-t is üldözik? – kérdezte meglepődötten Erza.
-          Lehet, hogy nincs rajtad a céhünk jele, de Gray számára fontos vagy. Az  a jégeszű meg a családtagunk. A Fairy Tail egy nagy család. Ha egy valakinek baja van akkor azt együttesen segítünk megoldani. Ez alól te sem vagy  kivétel. – állt fel az asztaltól Natsu.
-          Jól beszélsz Natsu. – sétált le a lépcsőn az alacsony kis öregember, Makarov. Felült a bárpultra,majd  a lányra nézett. – Régen találkoztunk Heartfilia.
-          Ne aggódjon Makarov hamar el fogok tűnni. Nem szándékozom bajt okozni. Ha elmegyek…senkinek nem okozok majd gondot.
-          Ismeritek egymást? – kérdezte Natsu és Erza egyszerre, megdöbbenve.
-          Fogalmazhatunk így is. – mosolyodott el akis öregember, majd visszanézett a lányra és nevetőráncai eltűntek, arca elkomorodott. – Ha akarnálak sem engedhetnélek el téged Lucy. Annak idején ígéretet tettem. A nagyapád a barátom volt és én megtartom azt az ígéretet. Azt kérte tőlem, ha rosszra fordulnak a dolgok akkor fogadjalak be  a Fairy Tail-be. Itt az ideje, hogy megtanulj élni Lucy. Nem menekülhetsz el örökké.
-          De én nem akarom, hogy még többen haljanak meg miattam. – szipogta a lány.
-          Megértelek. Félsz, hogy megismétlődik a múltad. Viszont, ha örökké a félelmeid irányítanak sosem fogsz tudni előre lépni. Itt bárkinek elmondhatod a bajaidat, a titkaid a mi titkunk, a bánatod a mi bánatunk. Itt az idő, hogy kilépj a múltad sötét árnyai közül és megtedd az első lépéseket. – mondta Makarov.
-          Az a ravasz öregember! Tudta, hogy ez lesz a vége igaz? – motyogta lány és megállíthatatlanul potyogtak a könnyei. Kezeivel a fejét fogta.
Makarov lepattant a bárpultról és kinyitott egy fiókot, amiben kutakodni kezdett, majd elővett egy pecsétféleséget. Megfogta a lány jobb kezét és rányomta a pecsétet. Lucy kezén megjelent a rózsaszín jel,ami a céhet szimbolizálta. A lány elbűvölten nézte  a motívumot, majd Makarovra nézett. Az öregember elmosolyodott, majd így szólt:
-          Mostantól hivatalosan is a Fairy Tail tagja vagy. Ha bármilyen kérdésed van fordulj csak Erzához – mutatott a mellette álló lányra  a Mester – vagy Mirajane-hez. – Lucy bólintott, jelezve, hogy megértette,amit Makarov mondott. A kis öregember kiment a céhből és magukra hagyta a fiatalokat. Lucy zavartan állt két céhtársa előtt. Nem tudta mit mondhatna nekik. Vajon befogadnak majd? A lány ellakáshoz szorította a jobb kezén, amin immár rajta volt a céh jele. Natsu furcsán méregetni kezdte  a lányt. Honnan ismerheti a nagypapit és Grayt? Ki lehet ez a lány? Natsu végül mosolyogva odament a lányhoz és fél karjával átkarolta a lányt, majd magához szorította és másik kezét a levegőbe emelte.
-          Üdv a családban! – köszöntötte  a lányt kiáltva. Lucy zavartan és megdöbbenve reagált,majd hagyta, hogy Natsu ölelgesse még egy kicsit, aztán elengedték egymást.
-          Lucy…ugye? Ha jól sejtem nincs hol laknod, szóval, ha gondolod hozzám nyugodtan beköltözhetsz ameddig nem találsz magadnak lakást. – mosolygott Erza.
-          K-komolyan? Nem fogok neked gondot okozni!
-          Remek, akkor ez eldöntve. Natsu, te vonszold haza magadat és holnap időben szedd fel nekem Gray-t, mert nem akarok elkésni. – tette csípőre  a kezeit  a lány, majd elindult az ajtó felé és hátra fordult. – Jössz, Lucy?
-          P-persze.
-          Oké, akkor holnap az állomáson. – intett Natsu. Erza és Lucy elindultak az éjszakai utcákon. Csak a közlámpák adtak némi fényt. Lucy és Erza egy jó ideig csöndben sétáltak az utcán és elég lassan haladtak, mert a lány sebei még mindég elég vészesek voltak.
-          Szóval…te Gray és ez a Natsu…ti együtt harcoltok? – kérdezte Lucy kíváncsian. Erza elmosolyodott.
-          Igen. Natsu hozott össze minket. Gray amolyan magányos farkas volt, akár csak én. Aztán egyre többet mentünk így hármasban küldetésekre aztán egyszer csak egy csapat lettünk. Jelenleg mi vagyunk a legerősebb csapat a céhen belül.
-          Hm… ez Gray-re vall – mosolygott Lucy is. – Egyébként…miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? Úgy értem nem is ismertek engem, de mégis megbíztok bennem és önzetlenül segíteni szeretnétek. Miért?
-          Tudod…mielőtt ide kerültem elég durva gyerekkorom volt. Nem igazán tanultam meg, hogy milyen az a család…de itt megtanultam. Olyan voltam, mint te. Bizonytalan, nem hittem senkinek. Viszont itt mindenki mellettem állt. Szépen lassan elkezdtem tényleg élni. Úgy igazán. Biztos vagyok benne, hogy ezzel te is így leszel.

-          Talán. – erőltetett magára egy mosolyt Lucy. 










2015. március 7., szombat

Blood and Power | 1.fejezet

1.fejezet






Lucy eszeveszetten rohant az erdőben. Késő délután volt. A nap fénye beáradt a fák közt. A lány ijedten szaladt, amerre csak látott. Két nagydarab férfi üldözte. Nem ismertek akadályt. A lány már így is fáradt volt. Minden tagja égett és bizsergett. Sebeiből szivárgott a vörös vér. Már csak botladozni tudott a fák gyökerei közt. De a lányt hajtotta az élni akarás. Félek. Nagyon félek, de nem akarok meghalni! Istenem…bárcsak itt lennél. Bárcsak megvédenél, úgy mint régen. Lucy fejében cikáztak a gondolatok és az emlékképek. Könnyes szemeitől már alig látott valamit. Csak ment amerre gondolta. Hátranézett és látta, hogy repül felé valami fehér bigyó. A lány megállt és letörölte könnyeit. Az a valami földet ért és mire Lucy rájött mi is az…már felrobbant. A lány súlyos sérülések közt ért földet,s eszméletét is elveszítette.

-          Isten…mi tart ennyi ideig? Natsu, Erza siessetek már! – fordult vissza unottan Gray társai felé, amikor hirtelen megérzett egy nagyon is ismerős mágiát. Ez az érzés…kétségtelen. Ez Lucy! De hogy kerül ide? Gray megfordult,de mire elindult volna addigra már nem érezte a mágiáját. Csak képzelődtem volna? Nem. Az nem lehet. Lucy tényleg…itt van… A férfi eszeveszetten rohanni kezdett, be az erdő mélye felé. Semmi sem állíthatta meg. Sem az útjába álló indák sem a különféle burjánzó növények. Csak ment, ment és csak akkor állt meg amikor megpillantotta a lányt. Eszméletlenül feküdt a földön, sebeiből ömlött a vér. Két férfi közeledett felé. Gray mozdulni sem bírt a megdöbbenéstől,de aztán észbe kapott és közbe lépett.

-          Hozd a lányt. – mondta az egyik a társának.

-          Miért mindig az enyém a nehezebbik meló? – kérdezte karba tett kezekkel.

-          Csak hozd már!

-          El a kezekkel tőle! – kiáltott Gray és lefutott a meredek lejtőn.

-          Vidd a csajt én feltartom ezt az alakot. Aztán nehogy kinyírd. A főnök élve akarja. – forgatta a szemeit majd visszafordult Gray felé, de ez volt az utolsó mozzanata. A férfi egy szempillantás alatt elvágta a tag nyakát. A vér spriccelve fröcskölt szanaszét. A szőke már épp kapta volna fel  a lányt.

-          Ne merészelj hozzá érni,különben…

-          Különben mi lesz? – kérdezte mosolyogva a férfi. – Nem érdekel, hogy kinyírtad. Tulajdonképpen még szívességet is tettél nekem. Bezsebelem az összes pénzt a lányért és még az idegesítő pofáját sem kell néznem.
Gray nem tudta tovább hallgatni a szőke férfit.
-          Ice make lance! – Gray kezeiből jégből készült lándzsák törtek elő, melyek halálos sebet ejtettek az ellenfélen. A férfi habozás nélkül odarohant a lányhoz. Karjaiba vette  a lányt, de Lucy meg sem moccant.
-          Lucy! Hallasz engem? Mondj valamit! Nem halhatsz meg! Nem…most nem…végre megtaláltalak. Nem halhatsz meg, hallod?!

Natsu és Erza Gray után eredtek. Látták ahogy egy lányt tart a kezében és két hulla veszi őket körül. Kissé megdöbbentek. Erza és Natsu nem igazán látták Gray könyörtelen arcát. De most már ezzel is szembe néztek. Natsu odament Gray-hez.
-          Ismered a lányt? – kérdezte.
-          Igen. – mondta elkomorodva és megsimította a lány arcát, de ő nem reagált.
-          Gray…a lány haldoklik. Vigyük a céhbe ott meg tudjuk őt gyógyítani. – Erza megfogta Gray vállát, hogy a férfi érezze nincs egyedül. Gray bólintott, majd óvatosan karjaiba vette a lányt. Pár óra múlva már a céhben is voltak. Gray egy pillanatra sem engedte el a lányt. Csak szótlanul felvitte őt a gyengélkedőre és óvatosan letette az egyik ágyra. Kiment a szobából és az orvosra bízta a dolgot.

-          Gray napok óta nem mozdult a gyengélkedő ajtaja elől. Rendben lesz? – kérdezte Erza.

-          Biztos sokat jelent neki az a lány. Szerintetek van esély rá, hogy felépüljön? Elég ramatyul nézett ki, amikor idehoztátok. – gondolkozott hangosan Mirajane.

-          Igen. Lassan már négy napja gyógyítják, de még mindég nem ébredt fel. – mondta Erza elkomorodva.

-          De ki ez a lány? Én tudni akarom! Menjünk oda és kérdezzük meg végre Gray-t! – csapott hangzavart Natsu.

-          Nyugodj le. Idővel úgy is megtudjuk. – legyintett Erza, de Natsu megfogta a kezét és magával húzta. Erza kelletlenül, de követte a férfit végtére ő is nagyon kíváncsi volt az új jövevényre. A gyengélkedő előtt nem volt senki így Natsu rátapadt a résnyire kinyitott ajtóra. Erza megtámaszkodott a falnál és behunyta szemeit.


-          Fullbuster. Bejöhet. A lány felébredt. – jött ki a szobából az orvos, majd el is hagyta a céhet. Gray gondolkodás nélkül berontott a szobába és odament a lányhoz.
-          Hmm…élek? – suttogott a lány és lassan kinyitotta a szemeit. Lucy először homályosan látott…aztán kirajzolódott Gray arca.
-          Lucy. – a férfi térdre rogyott és megfogta a lány kezét. Könnyei megállíthatatlanul folytak le az arcán.
-          Gray? Tényleg…te vagy az?
-          Azt hittem elveszítelek…megint. – Gray hangja elcsuklott. Csak szorította a lány kicsiny, törékeny kezét. Lucy nagy nehezen felült az ágyban.
-          Megmentettél. Megint. Köszönöm. – mosolyodott el Lucy.
-          Persze, hogy megmentettelek. Azt hittem…azt hittem, hogy te is meghaltál…azon az éjszakán.
-          Mindenki ezt hiszi. Néha úgy érzem nem is lett volna baj, ha én is ott veszek. – szomorodott el  a lány. Gray felemelte  a fejét és a lányra nézett.
-          Én mindennél jobban örülök, hogy életben vagy. Hálás vagyok…amiért újra itt vagy mellettem. De most hagylak. Pihenned kell. – Gray megsimította a lány kézfejét. Lucy bólintott, majd nézte, ahogy Gray elhagyja a szobát.
-          Mennyit hallottatok? – kérdezte halkan Gray miután becsukta az ajtót.
-          Gray, én nem—Natsu volt az aki- - mentegetődzött Erza.
-          Nem is fontos. Csak arra kérlek titeket, hogy senkinek ne mondjatok semmit. Oké?

Lucy csak maga elé bámult. Minden tagja zsibbadt.

A lány tiszta szívéből örült annak, hogy újra láthatta Gray-t, de döntésre jutott. Nem maradhatok…












Kezdet...






Itt vagyok én az örök álmodozó, a szeszélyes kiismerhetetlen " művész ". Legalábbis az emberek így
jellemeznek. 
Hobbim az írás és a videó készítés | Videoficceim | .
Nem is én lettem volna, ha nem állok elő azzal az ötlettel, hogy a video történeteimet írjuk meg rendesen is. Mert hát köztudott rólam, hogy - isten tudja miért - szeretem túlterhelni magam. Na mindegy ez lényegtelen. :D
Szóval most,hogy ezt így kitaláltam valószínűleg többet fogok kockulni, mint eddig valaha,na de nem baj. Persze ez nem jelenti azt, hogy gyorsan írok/készítek videot. Mert hát az az igazság, hogy a net teli van hülyeségekkel, amik elvonják az ember figyelmét így nem azzal foglalkozik amivel kéne. 
 Na, de az elhatározásom megvan + a lelkesedésem szóval, ha szerencsétek van havonta kaptok majd részt is. - de nem ígérek semmit! :D -




Na akkor én most megyek írni, hogy ne legyen ennyire üres ez az oldal...ha már megcsináltam....














Amit még tudni kell, hogy én imádom a Love Story-t szóval minden történetemben van szerelmi szál. Nagyrészt még +18-as
rész is előfordulhat, szóval csak óvatosan olvasgassatok. ;)